Esztergomb

Múlt héten nem sikerült összehozni az Olvasás 7 hete leckéjét, ezért most bepótolom a lemaradást. 

Mi alapján értékelek egy könyvet?
A rám gyakorolt hatása alapján. Ritkán olvasok végig olyan könyvet, ami nem tetszik, vagy untat, ezért ritkán fordul elő olyan, hogy lepontozzak egy könyvet. Általában nem fontos szempont a könyv külalakja, de ha nagyon szép vagy nagyon ronda, az bizony befolyásolhatja az értékelést. A helyesírási hibák, elütések nagyon kijózanítóak, sokszor kirántanak a könyv hangulatából, ezért fél csillagot simán levonok, pedig igazából nem a mű hibája. Van erről a témáról egy topik a Molyon: Mi a csillagkódod?

Mi alapján választom ki a következő olvasmányom? 
Amióta Moly tag vagyok (több mint 2 éve), általában a moly társak ajánlásai alapján, de korábban is kértem a környezetemet, javasoljon könyvet. Ha 14-15 évvel ezelőtt nem találkoztam volna Zsolttal, akkor valószínűleg kimaradt volna Dirk Gently Holisztikus irodája és a Dűne is. A Galaxis útikalauzt Szabolcs adta kölcsön 10 éve, a Csernobilt Levente javaslatára olvastam, és egyiket sem bántam meg. A választást elvileg könnyítené mostanság, hogy részt veszek Lobo várólista csökkentő játékában, tehát az előre elhatározott listához kellene tartanom magam, de nagyon fegyelmezetlen vagyok, a tavaly decemberben kiválasztott 12 könyvből eddig ötöt olvastam csak el, egyszerűen néha szembe jönnek kihagyhatatlan könyvek.

Ha a kedvenc írómmal/íróimmal készíthetnék interjút, ki lenne/kik lennének a kiválasztott(ak)? 
Legszívesebben Karácsony Benővel beszélgetnék, de ez lehetetlen sajnos. Yann Martellel is szívesen meginnék egy teát, igazán kedves embernek tűnik. Egyszer kértem tőle egy képet, hogy a Wikipédiára feltehessem. Úgy véltem sokkal előnyösebbek azok a képek, amin rövidebb a haja, és ezt úgy emlékszem meg is írtam neki. Néhány hónappal később - amikor már el is felejtettem az egészet - írt, elnézést kért a késői válaszért, Ausztráliában volt egy irodalmi fesztiválon, és küldött egy képet, amit csak erre az alkalomra készített. Sosem jelent meg a Wikipédián, mert bár Yann visszaküldte az engedélyezésről szóló levelet, nem egészen abban a formában, ami kellett volna… Elég sokáig nyugodott a kép a levelesládám mélyén, úgyhogy most a Moly szerzői polcára felpakoltam. 


A Moly.hu könyves közösségi oldal népszerűsítése 
A Molyt szívesen népszerűsítem, de mivel érdekelt is vagyok ebben, elég furán venné ki magát, ha a szolgáltatást dicsőíteném, ezért inkább a közösségről szólnék pár szót. A molyok kedvesek, jófejek, gyakran segítenek egymásnak. Történt például, hogy egyszer egy kórháznak könyveket gyűjtöttek, sokan ajánlottak fel könyveket és voltak akik vonattal hátizsákban vitték el a betegeknek az olvasnivalót.
Sok-sok kreatív tagunk van, a könyvjelzők az ő munkájukat dicsérik. 

Mostanság egyik kedvenc eseményem a Daruhajtogatás: így fejezzük ki együttérzésünket a japán néppel. A két nappal ezelőtti számláláskor már 1836 molyok által hajtogatott daru képezte az állományt! :) Tegnap én is hajtogattam kettőt, és biztosan fogok is még egy párat.

A molyok összetartanak és figyelnek egymásra, könyveket kölcsönöznek egymásnak, és közös programokon találkoznak: vendégül látják a többieket otthonukban, városukban (vagy tárlatvezetéssel munkahelyükön ;)). Vagy olyan klassz eseményeket szerveznek, mint az Olvasás 7 hete.

Először is arról kell pár szót ejtenem, hogy miért ez a neki buzdulás, miért írok arról, hogyan olvasok. Andiamo megszervezte, és elkezdődött az Olvasás 7 hete című esemény, aminek lényege, hogy a résztvevők minden héten adott témában (de mindig könyvekhez és olvasáshoz való viszonyukról) írnak, és könyveket nyerhetnek. Nem késő csatlakozni, tudnivalók itt.

Elsőként arról fogok mesélni, hogyan kezdtem el olvasni, és kiknek, milyen szerepe volt benne. 
  
Csepelen laktunk, amikor olvasni tanultam. A konyhánk kicsi volt, a csempe feletti részen fekete apró virágmintás tapéta. Egyszer a római tál kizuhant az ablakból… A lényeg, hogy az a kis konyha fontos állomása volt a könyvekhez fűződő barátságomnak. Édesanyám főzött, én egy hokedlin ültem és felolvastam az olvasókönyvből. Ha elrontottam újra kellett kezdenem, és addig kellett olvasnom amíg nem ment hibátlanul (vagy amíg el nem készült a vacsora :). Talán szigorúnak tűnik, és talán akkoriban nem is élveztem nagyon, de azt hiszem ez a módszer sokat lendített az olvasási képességeimen, és ezzel segítette későbbi tanulmányaimat is. Kösz Anyu! Egyébként a verseket is a konyhában tanultuk (“széles vályú, kettős ága várja” - anya még le is rajzolta, csak így tudtam megjegyezni). 

Az általános iskola első 3 osztályában, Csepelen nemigen jártam könyvtárba, vagy legalábbis nem emlékszem. Negyedikes koromtól a P. úti általános iskola tanulója voltam, az ottani könyvtárra nagyon is emlékszem, és a könyvtáros Zsóka nénire is. Először a Bambit, és az Édes mostohát kölcsönöztem ki. Aztán Zsóka néni gondoskodott róla, hogy komolyabb könyveket is olvassak. Biztosan tudom, hogy az ő adta a kezembe a Keresztes hadjárat farmerban című könyvet.

Kiskoromban a szünidők jelentős részét Debrecenben töltöttem a nővéremmel a keresztszüleimnél (ha igazán pontosak akarunk lenni, a nővérem keresztszüleinél, de mindig úgy tekintettem rájuk, mintha engem is ők tartottak volna a keresztvíz alá, és talán nem muszáj már most, mindennek az elején hasogatni a szőrszálat). Szóval Debrecenben volt egy jó nagy családi ház, kerttel, kutyával, macskával, csirkékkel és galambokkal, hűvös pincével, de én legjobban a fülledt padlástérben szerettem időzni. Csendes hely volt, a tető ablakoknak köszönhetően világos, a faburkolattól pedig barátságos, és tele volt régi újságokkal. Az ott talált Áller Képes Családi Lapja számok nagy kedvenceim voltak, valójában inkább nézegettem őket, mint olvastam. Ha megtetszett valami, indigóval, lemásoltam. Volt, hogy az indigót véletlenül fordítva tettem be, és az újságot összefirkáltam… Már akkor is értékesnek számítottak ezek az 1924-1927-ig tartó időszakból származó újságok, felteszem a felnőttek nem voltak felhőtlenül boldogak, amikor meglátták a balul sikerült másolás eredményét.

Esténként Margó - a keresztanyánk - felolvasott nekünk, ezt nagyon szerettük. Eleinte meséket, később olyan könyveket is, mint Az ágasvári csata. Ezt annyira kedveltem, hogy egy nyáron önállóan is elolvastam. Szintén egy nyáron, szintén Debrecenben olvastam a Winnetout a padlástérben persze, és a nővérem ajánlására, akitől később számos könyvet kaptam ajándékba.

A szüleim is olvastak, illetve a mai napig is olvasnak. Emlékszem egyszer a Széchenyi fürdőben strandoltunk, édesanyám a Jó városunk, Párizst olvasta, és ahogy a nővéremmel elszaladtunk előtte, a vizes lábainkkal összespricceltük a könyvet, és anya ránk szólt, mert a könyvet kölcsönkapta azoktól a barátaitól, akikkel a mai napig is szoktak könyveket cserélgetni. Így lehetséges például, hogy anyukám már olvasta a Tetovált lányt, én meg nem…

Az ajtó az írónő, Szabó Magda és bejárónője, Szeredás Emerenc kapcsolatát feldolgozó regény, szép mondatokkal megírva, kedves képekkel tarkítva, többnyire szomorú emberi sorsokkal mélyítve. Életrajzi írás, emlékezés és adósság leróvás - az írónő szerint. 

Engem nem érdekel, hogy igaz történet -e, vagy fikció. A könyv számomra elsősorban nem az ajtóról, nem a felvázolt eseményekről, hanem a szeretetről szól, pontosabban a szeretet egy - bár öntudatlan de - önző és szükségszerűen boldogtalanságot hozó fajtájáról.

Gondolom, nem az volt Szabó Magda szándéka, hogy Emerencet egy jószándékú, de érzelmi terrorra hajlamos, szeretetében agresszív öregasszonynak lássam, de hát ez a szép az olvasásban: mindannyian átszűrjük az olvasottakat tapasztalatainkon, társítunk és párhuzamokat vonunk, szereplőkben ráismerünk saját életünk szereplőire, ezért is mond egy igazán jó könyv mindenkinek mást. Tudom, hogy elég egyoldalú az én megközelítésem, egyszer majd talán újra olvasom, hátha akkor mást fogok meglátni benne.

Most (még?) Emerenc számos erénye mellett számomra az önzőn szeretők tipikus megtestesítője. Azt gondolom mindenki életében van legalább egy önzőn szerető személy, valaki, aki elvárásokat támaszt, jogot formál, féltékeny, valaki, aki sosem ismeri be, ha hibázik, aki képtelen az elfogadásra, saját érték- és eszmerendszerét csalhatatlannak tartja, és mindig mindet ahhoz viszonyít, akkor is, ha az mások szerint torz.

 “Csináljon ezentúl amit akar. Nem tud maga szeretni, pedig hogy hittem, hogy talán mégis.” (242. oldal) - mondja Emerenc az írónőnek, és folytatja, lehülyézi, elküldi a fenébe. Megértem én miért érzett így akkor az írónő iránt, de összességében azt gondolom, éppen hogy Emerenc nem tudott igazából szeretni. 

A szeretet nem más, mint egy nagyfokú elfogadás, de elfogadás helyett elvárt, elvárta, hogy az írónő megfogadja tanácsait, úgy éljen, ahogy ő gondolja, azt tartsa jónak, amit ő. Erről tanúskodik az előbb idézett beszéd előzménye is, melyben számon kéri az írónőt: “Házat sem vett, pedig hogy kértem, és milyen kincseket szántam abba magának, gyereket sem szült, pedig ígértem, felnevelem.” (241. oldal)

Az olyan emberek, aki épp úgy tudják, hogy az általuk szeretett személyeknek mi a jó, mint ahogy Emerenc tudta, mi lenne jó Szabó Magdának, azt is nagyon jól tudják, nekik maguknak mi a jó: a legszelídebb tanácsot, a legjobb indulatú javaslatot is magánéletükbe való durva beavatkozásnak tekintik és agresszíven, sőt olykor személyeskedéssel reagálnak rá.

“Emerenc kapkodta lélegzetét, mikor megfogtam a karját, hogy végre megálljon, és rám figyeljen kiabált, ne bosszantsam, ha nagyon rajtam a segítés, akkor magunkat lássam el, takarítsak, főzzek, amíg ez az átok hó így zuhog, ő nem mozdulhat el az utcáról, pihenni aztán végképp nem kíván, micsoda hülye ötlet, hogy feküdjék ágyba, …  legyek szíves nem foglalkozni vele, mert unja, senkinek semmi köze ahhoz, hogy fekszik -e ő, vagy sem, vagy egyáltalán mit csinál, ő sem kérdezte meg soha tőlem, minek egy fürdőszobába annyi szépítőszer, mikor valaki olyan vén már, mint én. Feküdjék ágyba az osztálytársam meg az orvos, fel se keljen egy hitvány se, aki neki akar dirigálni.” (173.-174. oldal)

Na igen, azok akik úgy szeretnek, ahogy Emerenc, önzőn és erőszakosan, azok gyakran oktalanul vagy legalábbis az okhoz képest aránytalanul durvák a szeretett személlyel, a másik fél szempontjait meg sem próbálják megérteni, hiszik, hogy nekik és csak nekik van igazuk mindenben, és hogy joguk van legorombítani a másikat, ha úgy érzik, megsértették őket.  

Az Emerenchez hasonló emberek saját hibáikat nemigen látják be, nyíltan nem kérnek bocsánatot, tartózkodnak attól, hogy beismerjék: a másik jogosan bántódott meg, egyszerűen képtelenek konfliktust kezelni, rendszeresen söprögetnek, mindet be a szőnyeg alá.

“Emerenc jött át, akit ezen a kínos estén igazán nem kívántam viszontlátni. Mostanra nyilván már lehiggadt - gondoltam -, és elnézést kér. Ám Emerenc be sem nézett, be sem szólt, hallottam a konyhában ügyködik valamivel, rövidesen csattant a zár, el is ment. Mikor a férjem megjött, és kiszaladtam szokott vacsoránkért, a két pohár kefirért, egy hidegtálat leltem a jégen, rózsapiros csirkemelleket, melyeket valaki előbb szeletekre metélt, majd újból összeállított, olyan szakértelemmel, mint egy sebész. Másnap, hogy megköszöntem Emerencnek engesztelő lakomáját, és visszanyújtottam neki a tisztára mosott edényt, nemcsak nem mondta azt, hogy szívesen, váljék egészségükre, de letagadta a csirkét tálastul, az edényt se fogadta vissza, megvan ma is.”

Az ilyen emberek, akkor érzik jól magukat, ha a szeretett ember rájuk van utalva, ha ők segíthetnek szegény szerencsétlen barátjukon, rokonukon. Ha az a barát vagy rokon erős, magabiztos, sikeres, vagy csak jól elvan támogatás nélkül, netán nem teljesíti az elvárásokat, akkor a könyv szerint  Emerenc közömbös lenne, tapasztalataim szerint, ilyen esetben az önzőn szeretők korábbi pártfogoltjuk ellen fordulnak.

“A férjem meg is fogalmazta egyszer, nekünk folyton haldokolnunk kellene, vagy alámerülni feneketlen vízbe, hogy kihúzhasson, Emerenc akkor volna nyugodt és elégedett, de ha egyszer igazi tartós sikerünk, vagy viszonylagos biztonságunk lenne az életben, elvesztené az érdeklődését, mihelyt nem segíthet, nem érzi a létjogosultságát.”  

És még két fontos ismertető jel, amiről az önzőn szeretők beazonosíthatóak: 
1. kizárólagosságot akarnak, nem kívánnak osztozni, képtelenek megérteni a szerepüket a szeretet személy életében “…nekem senki sem kell, aki nem tökéletesen az enyém…” - mondja Emerenc;  “Emerenc állta a kikötést, hogy aki őt szereti, annak ő legyen az élete főszereplője…”- írja Szabó Magda
2. nem vállalják fel, nem mutatják ki érzéseiket, sőt rendszerint durvasággal leplezik azokat  “…maga se játssza itt nekem, hogy maga az én meg nem született gyermekem. … nem vagyok én sem a halott anyja, sem a dajkája, sem a kispajtása. Hagyjon engem békében.” - mondja Emerenc az írónőnek. Aztán később kiderül az ezermesterné szavaiból, Emerenc úgy hívta az írónőt “a lány”…

A könyv érzelmes, magával ragadó, remek olvasmány. És számomra az sugallja: jó, ha tudja az ember, kik az önzőn szeretők az életében, és jó, ha féken tartja őket, mert az önzőn szeretőknek van ajtaja, olyan ajtaja, amiről jobb nem tudni, mi van mögötte.

Sofi Oksanen Tisztogatás című könyvéről számos remek értékelés, recenzió és kritika született, ezért már egy hónapja halogatom, hogy magam is írjak róla, pedig határozottan javaslom az olvasását. Sodró, izgalmas, és nem lehet elfelejteni. Szörnyű, brutális és hétköznapi képeket éget az agyadba, jobban, mint egy film. Egy hónappal az olvasása után is fel tudom idézni a szorongást, amit éreztem olvasás közben és a képeket, amiket láttam magam előtt: a konyhát, a kertet, a pincét, a csizmákat, a legyet, a két nőt…
Aliide és Zara két nő, mindkettő menekülne, egyik a múltja, másik a rá váró jövő elől. Sok közös van bennük (még a génkészletükben is), mégsem kerülnek közel egymáshoz. Hazudnak egymásnak, és bár a helyzet adott lenne, hogy bizalmas kapcsolat alakuljon ki közöttük, egyikük sem tud átlépi önmagán, saját történetén.

A fiatal orosz Zarát egy reggel az idős észt asszony, Aliide a kertjében találja, szakadtan, piszkosan, megsérülve. Bizalmatlanságát átmenetileg elnyomva beengedi a lányt lakásába, ad neki enni, inni, még gyógynövényes kenőcsöt is ad a lánynak, aki azt mondja férje elől menekül, ez persze nem igaz. Aliide és Zara múltja váltakozva bontakozik ki az olvasó számára. Szerelem, féltékenység, megaláztatás, szégyen, megalkuvás, vágy, magány, megvetettség, harag, félelem, telis-tele ez a könyv érzésekkel, háttérnek pedig ott az észt történelem, a földműves hétköznapok és a kilencvenes évek.

  Köszönet a könyvért a Scolar kiadónak.

  Kiadás éve: 2010
  Oldalszám: 366
  ISBN: 9789632441931
  Bolti Ár: 3450 Ft

  A Molyboltban 15%
  kedvezménnyel kapható.

Szoros a határidő, ez komolyan növeli az esélyemet egy Scolar könyvre (Üdülő? vagy a még meg sem jelent Sztálin tehenei? nehéz lenne a választás), és hajlanék az önzőség felé, de én kedvelem a barátaimat…

Tehát így nyerhettek könyvet most:

scolar:

Azok közt, akik ma este 10-ig followolnak minket, ÉS reblogolnak legalább egyszer, valamint a http://facebook.com/scolarklub oldalon bekommentelik a saját tumbli oldaluk címét, szétosztunk 5db könyvet. Csak az játszhat, aki legalább 1 hónapja tumblrezik. 

Az 5 nyertest sorsoljuk, szabadon választhatnak egy Scolar könyvet. (Az ajándék átvehető lesz a Scolar irodájában, illetve 950 forintért címre küldjük)

:D Lássuk csak mennyire vagytok rákattanva az ajikönyvre!

Üdv. Scolar kiadó a tumblr-en!

scolar:

Szép! :)

(Source: pauloctavious.com, via scolar)

“Az erdőbe oly szorgalmasan jártam, mintha a hivatalba mennék. Egy délután valami lefordult szarkafészekben, a jó puha mohabélés között nyusztkölyköt találtam. A nyusztkölykök április elsején jönnek világra, ez családi tradíció náluk, két hétig vakok, tehát alig egy hete lehetett, hogy kinyitotta a csipáját. Ismertem az anyját is, láttam egyszer a holdfénynél a közeli ágakon ugrálni. Fölszedtem a kis jövevényt a tenyeremre, tavaszi felöltőül ráadtam a mohabélést, és hazavittem. Nyomban a macska alá tettem. A macska ráfújt, aztán dühösen szembeköpte.

- No komám - pirongattam meg - micsoda úriatlan dolog ez. Hát árvagondozó intézet az, ahol leköpik a jövevényeket?

Simogattam, a bajuszát szépen kétfelé keféltem, ezalatt a kis nyuszt meg elkapta az emlő gombját, és habzsolni kezdte. A macska megint készült egyet köpni, de addig simogattam, kefélgettem szóval és tenyérrel, amíg másfelé tereltem a gondolatait. Másnap elölről kellett kezdenem a mókát, de még be sem esteledett, a barnásszürke kis jövevény már otthonosan csámcsogott a gazdátlan macskaemlőkön, míg az emlők tulajdonosa kéjesen elnyúlt a párkányon. (Kölykeit négy nap előtt vesztette el; a kosár, amelyben tartotta őket, lebillent  padlásról és belefordult a patakba.)

A kis nyusztra felhívtam a Maszat figyelmét is, aki odament és megszagolta a pézsmaszagú ismeretlent. A macskától két gyors pofont kapott a tolakodásért, ez aztán megnyugtatóan el is döntötte a dajkaság kérdését.”

Karácsony Benő: Napos oldal

A kép forrása: http://www.tarpa.eu/home/Cikk.php?allink_id=22&tura_id=290

Fél ötkor kaptam észbe, hogy ma van a 2. Nagy Könyvelhagyó Nap, a bookcrossing  hazai változata. Kinyitottam a szekrényemet, amiben van rendesen könyv, jellemzően az irodába rendelt és még nem olvasott darabok, de volt egy pár amit már olvastam, kölcsönadtam, és valahogy még nem került haza. Volt két könyv is, amit az antikvarium.hu küldött a rendeléseim mellé ajándékként, azok is esélyesek voltak az elhagyásra, de végül nem szántam rá magam, mert az egyik, Beethoven élete, talán érdekli anyósomat, a másik, egy orosz kisregényeket, köztük a Kreutzer szonátát is tartalmazó kötet meg engem.

Nagy nehezen sikerült először két könyvet kiválasztani, amitől ha nem is könnyen, de azért lelki sérülések nélkül meg tudok válni, aztán - mivel az egyik könyvet szándékosan az irodaházban hagytam el, és ez kicsit csalás, mert sejtem, hogy ki fogja megtalálni - egy harmadikat.

Gyorsan regisztráltam a konyvtar.hu -n, aztán nagy nehezen megtaláltam hol lehet az elhagyni szándékozott könyvet felvinni (jobbra lent), nyomtatattam, ragasztottam.

Mivel a kezdeményezést kritizálók szerint alig-alig találják meg könyveket, a meg nem talált darabok pedig “szemetelnek”, vagy úgysem jó helyre kerülnek, mindhárom könyvet olyan helyen hagytam el, ahol jó eséllyel talál gazdára.


A lét elviselhetetlen könnyűsége az irodaházban veszett el, írtam bele pár sort a moly.hu-t reklámozandó. Nem szeretem ezt a kiadást, és bár jelenleg nincs jobb, egyszer úgyis lesz indoklással váltam meg tőle.

Ibrahim úr és a Korán virágai a 2056-os Budapesttől Esztergomig közlekedő vonaton veszett el. Nagyon szeretem ezt a könyvet, de amikor akciós volt, rendeltem belőle plusz egy példányt, hogy legyen, ajándéknak, gesztusnak jó lesz alapon, szóval pont kitűnő elvesztésre.

Ben Rice Babó és Bigyó című könyvét a Szépvölgyi úton a Casa piadina kanapéján hagytam. Szerettem a történetet, rövid, kedves, szívhez szóló, jó eséllyel tetszeni fog másoknak is, ugyanakkor nem az a fajta, amit mindenképp el kell olvasni többször is, végül ezért került be az elveszthető csapatba.

Jövőre - úgy tervezem - az itthoni duplikátumokból választok (azoktól könnyebb szívvel szabadulok meg), szép nyomtatott moly.hu reklámot is ragasztok a könyvekbe, és Esztergomban vesztem el őket, mert idén itt csak 5 könyvet hagytak el (Budapesten pedig 729-et).

Igazán jó képek, amiket Natalie összegyűjtött, ellentétben az Európa által kiadott könyv borítójával.

A könyv egyébként korrekt, alapos munka, divatszakosoknak kötelező, Franciaország XX. századi története, kulturális élete iránt érdekelődőknek jószívvel ajánlott. Egészen lendületes és érdekes bár temérdek a sejtelmes, összekacsintós pont-pont-pont, és a költői kérdés. A magyar kiadás - a közel 4000 forintos árra való tekintettel különösen - lehetne igényesebb. A könyvbe mindössze négy fekete-fehér kép került, de mintha többre hivatkozott volna a szöveg. A szerző minden leírt pénzösszeget feltüntetett a mű keletkezésekori, ’99-es áron frankban, ez sokat nem mond a magyar olvasóknak 2010-ben.

A film a könyv történetének nagyjából egy harmadát dolgozza fel, ráadásul egy olyan szerelmi háromszöget állít a cselekmény középpontjába, ami a könyv szerint valójában nem is volt kiélezett konfliktus helyzet. Kétségtelenül szép felvételek, de nem (na jó, alig) jelennek meg a könyvben leírt helyszínek (nyaralók, házak, üzlet, műhely stb.), pedig ezt nagyon vártam.

nataliepolgar:

Elegance is not the prerogative of those who have just escaped from adolescence, but of those who have already taken possession of their future. (Mademoiselle Coco)

30 éves az IKEA Billy nevű könyves polca, Ausztráliában tengerparti könyvtárat létesítettek az alkalomra, a könyveket el lehet vinni adományért vagy cserekönyvért.  (via moly.hu)

Mondjuk ez a kép nem túl életszagú, mindhárman annyira hülyék, hogy a hónuk alatt a szörffel válogatják a könyveket???