Esztergomb

Az ajtó az írónő, Szabó Magda és bejárónője, Szeredás Emerenc kapcsolatát feldolgozó regény, szép mondatokkal megírva, kedves képekkel tarkítva, többnyire szomorú emberi sorsokkal mélyítve. Életrajzi írás, emlékezés és adósság leróvás - az írónő szerint. 

Engem nem érdekel, hogy igaz történet -e, vagy fikció. A könyv számomra elsősorban nem az ajtóról, nem a felvázolt eseményekről, hanem a szeretetről szól, pontosabban a szeretet egy - bár öntudatlan de - önző és szükségszerűen boldogtalanságot hozó fajtájáról.

Gondolom, nem az volt Szabó Magda szándéka, hogy Emerencet egy jószándékú, de érzelmi terrorra hajlamos, szeretetében agresszív öregasszonynak lássam, de hát ez a szép az olvasásban: mindannyian átszűrjük az olvasottakat tapasztalatainkon, társítunk és párhuzamokat vonunk, szereplőkben ráismerünk saját életünk szereplőire, ezért is mond egy igazán jó könyv mindenkinek mást. Tudom, hogy elég egyoldalú az én megközelítésem, egyszer majd talán újra olvasom, hátha akkor mást fogok meglátni benne.

Most (még?) Emerenc számos erénye mellett számomra az önzőn szeretők tipikus megtestesítője. Azt gondolom mindenki életében van legalább egy önzőn szerető személy, valaki, aki elvárásokat támaszt, jogot formál, féltékeny, valaki, aki sosem ismeri be, ha hibázik, aki képtelen az elfogadásra, saját érték- és eszmerendszerét csalhatatlannak tartja, és mindig mindet ahhoz viszonyít, akkor is, ha az mások szerint torz.

 “Csináljon ezentúl amit akar. Nem tud maga szeretni, pedig hogy hittem, hogy talán mégis.” (242. oldal) - mondja Emerenc az írónőnek, és folytatja, lehülyézi, elküldi a fenébe. Megértem én miért érzett így akkor az írónő iránt, de összességében azt gondolom, éppen hogy Emerenc nem tudott igazából szeretni. 

A szeretet nem más, mint egy nagyfokú elfogadás, de elfogadás helyett elvárt, elvárta, hogy az írónő megfogadja tanácsait, úgy éljen, ahogy ő gondolja, azt tartsa jónak, amit ő. Erről tanúskodik az előbb idézett beszéd előzménye is, melyben számon kéri az írónőt: “Házat sem vett, pedig hogy kértem, és milyen kincseket szántam abba magának, gyereket sem szült, pedig ígértem, felnevelem.” (241. oldal)

Az olyan emberek, aki épp úgy tudják, hogy az általuk szeretett személyeknek mi a jó, mint ahogy Emerenc tudta, mi lenne jó Szabó Magdának, azt is nagyon jól tudják, nekik maguknak mi a jó: a legszelídebb tanácsot, a legjobb indulatú javaslatot is magánéletükbe való durva beavatkozásnak tekintik és agresszíven, sőt olykor személyeskedéssel reagálnak rá.

“Emerenc kapkodta lélegzetét, mikor megfogtam a karját, hogy végre megálljon, és rám figyeljen kiabált, ne bosszantsam, ha nagyon rajtam a segítés, akkor magunkat lássam el, takarítsak, főzzek, amíg ez az átok hó így zuhog, ő nem mozdulhat el az utcáról, pihenni aztán végképp nem kíván, micsoda hülye ötlet, hogy feküdjék ágyba, …  legyek szíves nem foglalkozni vele, mert unja, senkinek semmi köze ahhoz, hogy fekszik -e ő, vagy sem, vagy egyáltalán mit csinál, ő sem kérdezte meg soha tőlem, minek egy fürdőszobába annyi szépítőszer, mikor valaki olyan vén már, mint én. Feküdjék ágyba az osztálytársam meg az orvos, fel se keljen egy hitvány se, aki neki akar dirigálni.” (173.-174. oldal)

Na igen, azok akik úgy szeretnek, ahogy Emerenc, önzőn és erőszakosan, azok gyakran oktalanul vagy legalábbis az okhoz képest aránytalanul durvák a szeretett személlyel, a másik fél szempontjait meg sem próbálják megérteni, hiszik, hogy nekik és csak nekik van igazuk mindenben, és hogy joguk van legorombítani a másikat, ha úgy érzik, megsértették őket.  

Az Emerenchez hasonló emberek saját hibáikat nemigen látják be, nyíltan nem kérnek bocsánatot, tartózkodnak attól, hogy beismerjék: a másik jogosan bántódott meg, egyszerűen képtelenek konfliktust kezelni, rendszeresen söprögetnek, mindet be a szőnyeg alá.

“Emerenc jött át, akit ezen a kínos estén igazán nem kívántam viszontlátni. Mostanra nyilván már lehiggadt - gondoltam -, és elnézést kér. Ám Emerenc be sem nézett, be sem szólt, hallottam a konyhában ügyködik valamivel, rövidesen csattant a zár, el is ment. Mikor a férjem megjött, és kiszaladtam szokott vacsoránkért, a két pohár kefirért, egy hidegtálat leltem a jégen, rózsapiros csirkemelleket, melyeket valaki előbb szeletekre metélt, majd újból összeállított, olyan szakértelemmel, mint egy sebész. Másnap, hogy megköszöntem Emerencnek engesztelő lakomáját, és visszanyújtottam neki a tisztára mosott edényt, nemcsak nem mondta azt, hogy szívesen, váljék egészségükre, de letagadta a csirkét tálastul, az edényt se fogadta vissza, megvan ma is.”

Az ilyen emberek, akkor érzik jól magukat, ha a szeretett ember rájuk van utalva, ha ők segíthetnek szegény szerencsétlen barátjukon, rokonukon. Ha az a barát vagy rokon erős, magabiztos, sikeres, vagy csak jól elvan támogatás nélkül, netán nem teljesíti az elvárásokat, akkor a könyv szerint  Emerenc közömbös lenne, tapasztalataim szerint, ilyen esetben az önzőn szeretők korábbi pártfogoltjuk ellen fordulnak.

“A férjem meg is fogalmazta egyszer, nekünk folyton haldokolnunk kellene, vagy alámerülni feneketlen vízbe, hogy kihúzhasson, Emerenc akkor volna nyugodt és elégedett, de ha egyszer igazi tartós sikerünk, vagy viszonylagos biztonságunk lenne az életben, elvesztené az érdeklődését, mihelyt nem segíthet, nem érzi a létjogosultságát.”  

És még két fontos ismertető jel, amiről az önzőn szeretők beazonosíthatóak: 
1. kizárólagosságot akarnak, nem kívánnak osztozni, képtelenek megérteni a szerepüket a szeretet személy életében “…nekem senki sem kell, aki nem tökéletesen az enyém…” - mondja Emerenc;  “Emerenc állta a kikötést, hogy aki őt szereti, annak ő legyen az élete főszereplője…”- írja Szabó Magda
2. nem vállalják fel, nem mutatják ki érzéseiket, sőt rendszerint durvasággal leplezik azokat  “…maga se játssza itt nekem, hogy maga az én meg nem született gyermekem. … nem vagyok én sem a halott anyja, sem a dajkája, sem a kispajtása. Hagyjon engem békében.” - mondja Emerenc az írónőnek. Aztán később kiderül az ezermesterné szavaiból, Emerenc úgy hívta az írónőt “a lány”…

A könyv érzelmes, magával ragadó, remek olvasmány. És számomra az sugallja: jó, ha tudja az ember, kik az önzőn szeretők az életében, és jó, ha féken tartja őket, mert az önzőn szeretőknek van ajtaja, olyan ajtaja, amiről jobb nem tudni, mi van mögötte.